Semmit se lehet tenni
Békakirály
Egyet mégis lehet tenni. Leírni. Kimondani. Elmondani.
Pál Dániel Levente egy ülésben mondja el József Attila Szabad-ötletek jegyzéke két ülésben című, egy ún. kiadói mintakönyvbe, pszichoanalitikusa, Gyömrői Edit számára 1936-ban (öngyilkossága előtt másfél esztendővel) rögzített feljegyzéseinek monológ/monodráma változatát. Régi tapasztalat, hogy egyszerzős összeállítások, a lírához közeli magánbeszéd-estek előadói a néző benyomása szerint „hasonlítani kezdenek” a megszólaltatott költőre, íróra. A Békakirályt maga elé mormoló fiatalember – költő, műfordító, filológus, színész, rendező – nagyjából egykorú a sokáig botrányosnak tekintett írásművet készítő József Attilával. Törékenységük mintha hasonlatos lenne. Talán valamelyest a hajviseletük is. A homlokuk.
De nem a külső rokonít, hanem a lélek. Az arcra kiülő reménytelenség, a forró monotóniával hullatott szavak szeretetéhes vallomása, lázongó perverzitása, álomi hiperrealitása, töredékes üressége („Az a szerencsétlen aki ezeket írta mérhetetlenül áhítozik szeretetre”). Pál Dániel Levente saját költészetén (Sortűz a körkörös éjszakára, 2005) is hagyott nyomott ez a szabdalt, parttalan önanalízissel társítható énszemlélet („gyereket sem akarok már/ a kábítószer és Nietzsche után/ a világot meg kell váltani, vagy úgy kell hagyni, változatlanul”). Fakítottan tiszta, kopogós beszéde, az automatikus íráshoz közeli technikával papírra vetett szöveg élményében – áhítatban és riadalomban – való, szorongó megmerülése, szoborszerű tartása nem a színészi kivételességgel, hanem a kompozíció részeként, pontos illeszkedésével kap meg.
Szántai Edina rendezése gyakorta csendet parancsol a színészre. Megbénul ilyenkor a szájmozgás, a maga elé meredő „békakirály” tudatának hasadtságát kifejezve hangfelvételről ömlik tovább gyónás, káromlás, könyörgés, emlékezés, fantáziálás hordalékos szólávája. Az önmagába fagyott színész némasága a géphang forróságával folytat abszurd párbeszédet. E kettős sorsfaggatásba a Szabad-ötleteken kívüli (vers)ékek nem épülnek be harmonikusan (költői megalkotottságuk teljességgel más karaktere miatt sem). A produkció (egy hármas, mesei utalásból kiragadott) címe nem fedi eléggé találóan a látottakat, hallottakat.
A Szöveg Színház premierje színtiszta szöveg és színtiszta színház is. A díszlet: két traverz közé feszített fehér vászon, amely függőleges eséséből a színpad vízszintes beterítésébe vált át. Résnyi lék teszi lehetővé, hogy a fehér inget viselő, roskadva ülő előadó testét deréktól lábfejig e kiterjedt lepel fehér gyásza borítsa. Mintha önmaga sírhantját, sírkövét képezné a befelé-figyelésbe merevedett korpusz. Az altest, a lábszár a hant; a törzs, melléje szorítva a két kar, a fej a fejfa vagy kő. Amikor a szavak már fogytán, a test kicsúszik kettős burkából, kúszva-visszakozva eltűnik a vászon mögött, mementóként csak a levetett ing vakító gyolcsát hagyja hátra. Egyszerű, gyönyörű megoldás. Fehér koszorú hever a fehér tájban.
Pál Dániel Levente József Attilájának – békakirályának – feje felett a teljes hatvan-hatvanöt perc alatt árnyjáték óriásmolekulái koccannak össze. Felismerhető vagy azonosíthatatlan, kivágással vagy másképp alakított formadarabkák. Talán egy üveglapon mozgatja őket két, nagyon is jól látható kézfej, az ujjak koreográfiája; s elfordítás, fénytörés, világítás biztosítja a 90°-kal módosított vetítést. Talán más a megoldás: egy varázstábla, melynek színterét reflektor másolja a vászonra. A színlap Alexics Ritát jelöli meg (Pál mellett) előadóként. Ő készítette a színes és nem színes elemeket? Vagy a közreműködőnek nevezett Hegedűs Kornél, Verebélyi Tekla, Székelyhidi Zsolt segédkezett-segédkezik az áramló mozaik megteremtésében? Esetleg nekik más a funkciójuk? Akár így, akár úgy, eredeti vizuális összetevő gazdagítja a magával az előadóval is bedíszletezett szcenikát, a szinkron emberi hang és az előidejűséget kiemelő egyazon gépi hang akusztikai intenzitását, melyet Mizsei Zoltán zenéje is katalizál.
A képi világ kissé fenyegető, egyben játékos-gyermekies káosza fokozatosan látvánnyá sodorja és hamar el is mossa mintáit. A lassan, szaggatottan kavargó, egyben rendezett törmelék a mozdulatlanságra kárhoztatott élőhalott feje fölötti univerzumként lüktet. Másik sík, hiszen a szöveg a vászon előtt, a földről (sőt a föld alól) próbál felemelkedni, a bolygó lemezdarabkák viszont a magasságot lakják be, amíg – félresöpörve - meg nem semmisülnek a hol illusztratív, hol asszociatív ábrák, hogy átadják helyüket a következőnek. Az előtér három dimenzióját összepréseli a színész elhelyezése és a vászon derékszögű felülete – a háttér két dimenzióban fogalmazza meg a csak látszólag szabad ötlet-sorhoz társítható kiterjedéseket („itt vagyok/ és nem vagyok, csak mások látnak”).
Az előadás minden ízében munkál – érthető, de kissé fárasztó formaelvként – a monotónia. A lezárás több hatásfázisból tevődik össze. Beleremeg a közönség (mert a szabadötletek-líra logikáját tárja fel), amikor a „vászonra” dobált, látszólag amorf kis sémák szeszélyes, várakoztató elforgatása hirtelen József Attila legismertebb fényképeinek egyikét rajzolja elénk. A nyelvileg megjelenített széthullás, kiúttalanság, a kérdésekre választ nem lelő, már-már utolsó előtti életstádium ellentéteként – s mégis annak lényegi tragikuma szerint – a fragmentumok az egész felé igyekeznek. A pars pro toto esztétikájában az arc (a testtől elkülönült fej) a teljes (és teljesen széttépett) embert reprezentálja, a szem pedig (noha az árnykép majdhogynem lehunyja) a lélek tükre.
A Szöveg Színház a Meglepetés Esték keretében, a Mozdulatművészeti Stúdió Berczik Sári termében játssza a Szabad-ötletek adaptációját. Ez már a (fő)város (a József Attilát adó Ferencváros) érdes része, a Soroksári útból nyíló, gyér fényű Tagló utca. Gyárüzemből, sötétből, sárból hazafelé botorkálva sok minden átcikázik az ember agyán, csak az a régi irodalomtörténészi dilemma nem, hogy e sikoly-mű, a két ülésben lejegyzett szöveg szépírás-e, napló, magánirat, kórkép.
Valami más. Ember-sír, sír-ember, tört csillag-árny, csöndet halló csont.
TARJÁN TAMÁS
Criticai Lapok, 2009/04.
